A Komámasszonyok-tánccsoport sikeres fellépése Székelykevén

 

Székelykeve a nyáron (2006. augusztus 15–20-ig) ünnepelte fennállásának 120 éves évfordulóját. S mivel Nagy Mária – a Komámasszonyok tánccsoport tagja – Székelykevéről származik, nővéreivel, Szabó Erzsébettel és Szúnyog Júliával összefogva, meghívtak és megszervezték tánccsoportunk részvételét az egy hétig tartó ünnepségsorozaton.

 

Az út Székelykevéig hosszúnak és bonyodalmasnak bizonyult, míg Münchenből Komáromon át Budapestig összegyűjtöttük a tánccsoport régi és új tagjait. A szegedi városnézéssel egybekötött rövid pihenő után, a szerb határmenti problémák és borsos bírságolások bosszúságaiért Mohol községben Mackó Terike kávéval és finom házi süteményekkel kárpótolta a megviselt táncosokat.

 

Székelykevén megkülönböztetett szeretettel fogadták és lelkes tapssal jutalmazták a Komámasszonyok fellépését, és Jó Gyűlvész Margit kultúrigazgatónőtől azt is megtudtuk, hogy nem „akármilyen” faluba, hanem olyan ősi székely községbe vezetett az utunk, amely a mai Vajdaságban a magyarság fellegvára, iskolája pedig Európában a legdélibb színmagyar iskola.

A faluünnepség változatos műsorában számos vendégegyüttes szerepelt: Győrből, Bonyhádról és a környező falvakból magyar, bolgár, szerb és más nemzetiségű ének- és tánccsoportok léptek fel.
Sok szép és maradandó élménnyel tértünk haza, s ezeket vendéglátóinkon kívül , fáradhatatlan pilótáinknak – Jánosi Margitnak, Nagy Máriának, Primus Isabellának – és Dr. Kecskési Tollas Maja csoportot gondosan összetartó erejének köszönhetjük!

 

A Komámasszonyok-tánccsoport szívesen felvesz minden táncot, zenét kedvelő új tagot. Kérjük, minél többen jelentkezzenek! (Hétfő este 19.30-kor, MKM)

Dr. Horváth Irén

***

Az 1956-os forradalom és szabadságharc

50. évfordulójára

3. rész

 

Dr. Susits Tamás a Várkerületben született. Fiatal ügyvéd volt, amikor 1956-ban kitört a forradalom. A Budai Vigadó nagytermében tartott gyűlésen választották meg a kerületi forradalmi bizottság elnökének. A forradalom bukása után elvesztette állását, vagyonát és üldöztetése során családjával együtt sokat szenvedett. 1979-ben elhagyta az országot és 2005. januárjában bekövetkezett haláláig München közelében élt. Hitét és magyarságát bátran megvalló kiállását sokan ismerték és tisztelték missziónkon. Vele beszélgetett Dobos Marianne.

 (Folytatás)

A napok teltek, az események egyre gyorsabban követték egymást. Sajnos, egyre inkább felsötétlett a háttérben a nagy terrorhatalom, a szovjet fegyveres erejének árnyéka. Olykor, ha mindennapi teendőim közepette, azt a napi két-három órát otthonomban töltöttem, nemigen tudtam aludni. Aggodalmam nőttön-nőtt, s rémülten kezdtem érezni a szovjet világhatalom rémisztő jelenlétét. Minek tagadjam: – elég pontosan tudtam, hogy a fegyveres erejével jelenlevő szovjet óriás az osztrák függetlenséghez fogvicsorgatva történt hozzájárulása után újabb engedményt aligha fog adni. Ez a szorongásom, sajnos, bizonyossággá vált, amikor az Egyesült Államok elnöke – akinek segítségébe akkoriban annyi bizalmat helyeztünk -, egy nyilatkozatában azt mondotta: „imádkozom a magyar nemzetért!”

Ebben a helyzetben jött a nagy kísértő. Egy nap felkeresett egy hajózási kisvállalat forradalmi tanácsának elnöke, és közölte, hogy a Bem-rakparton kikötve áll a kishajójuk; felfűtve, az éjjel még útnak indul Bécsbe. Kivihetnének családostul - mondta. Akkoriban a menekülés útja úgyszólván min­denki számára nyitva állt még. Ilyen tágasra nyitott kaput azonban nemigen kínáltak. Iszonyú kísértés volt. Négyéves kisgyerek, fiatalasszony – nem utolsósorban pedig ismerősök, barátok a nyugat-európai világban – (akikről később kiderült, hogy vártak bennünket). Aztán ezt gondoltam és válaszoltam: engem polgártársaim bizalma állított ide. Nem hagyhatom cserben őket. – Nem menekültem el.

Később megfizettem érte. De ezt majd a maga helyén mondom el.

 

November 4-én hajnalban, mikor már Budára hallatszott a szovjet ágyúk dörgése, még egyszer, utoljára, bementem a Tanácsházára. Egy-két tisztviselő lézengett sápadtan, ijedten a hivatali szobákban. Gyorsan összeszedtem, ami írásos anyagot a Nemzeti Bizottság működéséről találtam, s befűtöttem vele a cserépkályhát. A titkárnő gyorsírófüzetére már nem került sor. – Maradt legalább írásos bizonyítóanyag majdani bűnvádi tárgyalásomra!

 

A délelőtt folyamán megjelent egy szovjet őrnagy, és nekem szegezte a kér­dést, hogy én vagyok-e itt a vezető? – Igenlő válaszomra aztán atyailag meg­veregette a vállamat és közölte, hogy aztán vigyázzak a rendre. Ezzel eltá­vozott. Mondhatom, megkönnyebbültem. Nagyon örültem, hogy nem vitt magával!

***

 

Kicsik és nagyok egyaránt jól érzik magukat keddenként a Bébi-Mami Körben Erli Erika vezetésével.

 

***

 

D. M.: Mi történt ezután?

S. T.: Eltelt néhány nap, mikor a visszatért tanácselnök üzent értem. Felkerestem. Megint ő ült az íróasztalnál, s ezúttal nem sunyi, meghunyászkodó mosollyal köszönt, hanem fensőbbséges, gúnyos vigyorral. Körülbelül ilyesmit mondott: „Maga, Susits ügyvéd úr (ezt a két szót külön hangsúlyozta) most megtanulhatja, hogy ez nem a magához hasonló urak országa, hanem a proletároké!” Miután meggyőződött róla, hogy a céllövő kispuska, az üveg bor és a csomag kávé ugyanúgy ott vannak a páncélszekrényben, ahogyan ő otthagyta, – kegyelemben elbocsátott. Nem álltam meg, hogy búcsú­zóul azt ne mondjam neki: „Legutoljára vagy négyszázegynéhány évvel ezelőtt a török szultán alkalmazta azt a cselt Török Bálinttal szemben, amit most Tökölön a szovjetek Maléter Pállal szemben”. – Ezt a mondatomat aztán vagy másfél évvel később a bíróságon, az ellenem folytatott tárgyaláson olvasta fejemre a tanácsvezető bíró.

 

Ezzel azonban tevékenységem még nem ért véget. Hiszen tanácstag voltam és maradtam. Ettől – egyelőre – még nem fosztott meg senki. Ezért november 14-én, azon a napon, melyre a tanácselnök az I. Kerületi Tanács ülését összehívta, teljes jogú tanácstagként jelentem meg. De nem készületlenül. Mint képzett jogász, elég pontosan ismertem a kommunista államvezetés által 1954-ben megalkotott úgynevezett tanácstörvényt. Így ismertem természetesen azt a szakaszát is, amelyik lehetővé tette a tanács által a köz­igazgatás vezetésére megválasztott végrehajtóbizottság, annak elnöke, elnökhelyettese és titkára visszahívását a tanácsülés határozatával. Azaz a forradalomban eltávolított tanácselnököt és vezérkarát a saját rendszerük szabályai szerint vissza is lehet hívni, s helyettük újakat lehet választani. Élni kívántam tehát azzal a tanácstagi jogommal, hogy minderre javaslatot tegyek, sőt javasoljam is olyan személyek megválasztását a helyükre, akik a vörös uralomban nem kompromittálták magukat.

Ezt a javaslatot rövid felszólalás keretében meg is tettem. A hatásra magam sem számítottam. A tanácsülés – amelyen a tagok több mint kétharmada jelen volt –, javaslatomat egyhangúlag megszavazta. Érdekes, hogy ennek a tanácsülésnek a jegyzőkönyve az ellenem folytatott bírósági eljárás során nem volt előkeríthető. Állítólag elveszett.

Így következett be november 14-én, tíz nappal a szovjet lerohanás után, hogy a hatalomba visszatért vörösöknek Budapest I. kerületéből újra el kellett tűnniük. Először elsodorta őket a forradalom, azután besétáltak a saját törvényeik csapdájába. Nem is tértek vissza többé a Vár-Tabán-Krisztinavárosba...

 

D. M.: De ezzel a maga sorsa is végleg megpecsételődött.

S. T: 1957. március 12-én tartóztattak le először. Két géppisztolyos rendőr és két civil nyomozó jött értem éjszaka. Március 17-ig voltam a Gyűjtőfogházban – akkor hivatalosan Budapesti Országos Börtönnek hívták – hetedmagammal egy kétszemélyes cellában. A sarokban egy vödör jelezte a WC-t. Öt nap múlva bocsátottak szabadon, anélkül, hogy egy szót szóltak volna hozzám.

 

***

 

Az ökumenia jegyében március 8-án: Hieble Erika és Rogge-Solti Katalin tanúságtevőkkel

 

***

 

Április 4. előtt – mert akkor már híre járt, hogy nemzeti ünnepekre a magamfajta gyanús elemeket begyűjtik, mint hajdan, nemzetközi vásárokon a nyilvántartott zsebtolvajokat –, szóval április 4. előtt eltávoztam otthonról. Éjjel érkeztem gödi családi házunkba, anyám nővéréhez, és ott töltöttem az éjszakát. Másnap reggel hírét vettem, hogy valóban kerestek, s feleségemet azzal fenyegették meg, hogy ha nem kerülök elő, őt fogják elvinni. Ezért ha­zamentem, és bevártam őket. El is jöttek, elvittek újra, ugyanoda, ahol már egyszer voltam. Május 1-jén megint jöttek. Ekkor már felkészülten vártam őket, kis tarisznyám már össze volt csomagolva egy napi hideg élelemmel. Ám ekkor felvittek a rendőrségen egy ÁVH-s tiszthez, úgymond kihallgatásra. Ez abból állott, hogy röviden és egyenesen feltették a kérdést, hajlandó vagyok-e velük „együttműködni"? Ha igen, akkor most hazamehetek, ha nem, fogva tartanak. Mikor ugyancsak röviden és egyszerűen nemet mondtam, a jobb pszichikai előkészítés érdekében hazaküldtek, mondván, gon­dolkodjam rajta reggelig, s akkor jöjjek vissza.

Reggel aztán a kis motyómmal újra jelentkeztem. A rendőrtiszt édeskés mosollyal megkérdezte, mit határoztam. Rámutattam a tarisznyámra, s annyit feleltem: „láthatja”. Így vittek el harmadszor. Megint csak pár napra.

Amikor július 18-án éjjel ismét felkerestek - holott ezúttal semmiféle nemzeti ünnep nem volt -, feleségem azt kérdezte: „Most hány napig leszel bent?" – „Sokáig” – feleltem –, „most nagyon sokáig”.

 

D. M.: Ezzel kezdődött – Kazinczy szavával – a „fogságom története”.

S. T.: Negyedik – egyben végleges – letartóztatásom először egy hathó­napos internáláshoz vezetett. Négy hónapig voltam Kistarcsán, két hónapig Tökölön. Ennek az évnek tavaszán egy ismerősünk rejtett utakon végzett közbenjárásával sikerült feleségem és a kisgyerek részére egy Nyugat-Európára érvényes útlevelet szerezni. Mikor feleségem első ízben tudott a kistarcsai internálótáborban egy tízperces beszélőre engedélyt kapni, közöl­te, hogy „ajánlottak egy szobát Balatonon a gyerekkel való nyaralásra”; – gondolkodás nélkül azt feleltem: „Utazzatok le a gyerekkel, egyszer csak kiszabadulok innen, s akkor én is utánatok megyek”. – Mindketten értettük ezt a virágnyelvet. Két nap múlva pedig a gyerekkel ketten már útban voltak Nyugat felé. Mikor pedig harmadnap a lakásunkon megjelent két zordon, bőrkabátos férfiú, és feltették feleségem édesanyjának a kérdést, hogy hol a lánya – ő már nyugodt egykedvűséggel felelhette: „Alighanem már Bécsen túl!” A két kellemetlen látogató nyilván azért jött, hogy az útleveleket bevonja. Egy kicsit elkéstek. Az enyéim így Düsseldorfban, Hamburgban és Koppenhágában töltötték el a következő hónapokat. Mintegy kilenc hónapot tett ki ez az idő.

Mikor azonban hathónapos internálásom után a Markó utcai börtönbe szállítottak, és megkezdődött ellenem a bűnvádi eljárás, feleségem úgy határozott, hogy a gyerekkel együtt hazatér. Az én sorsom akkor nagyon bizonytalan volt; nem lehetett tudni, hány esztendőt kell távol maradnom, s mi vár ránk azután. Ő pedig úgy vélte, hogy a legnehezebb és legkeserűbb élethelyzetben mellettem a helye. Hiszen – mint mondotta –, arra tett esküt az oltárnál, hogy kitart mellettem „minden bajban és bánatban, amíg a halál el nem választ”.

Huszonhét küzdelmes, együtt átélt, nehéz év után, élete virágjában választott el tőle a halál. Ő volt a kitartó, szilárd, hűséges szeretet hőse...

 

D. M.: Mi várt a családra, mikor találkozhattak?

S. T.: 1956 Karácsony. Akkor aggódva néztem a jövőbe, lesz-e még karácsony így, együtt? – A családdal. Azokkal, akik hozzám tartoznak, akikkel egy az életem? – Akkor erre gondoltam. Az elkövetkező évek meghozták a választ.

 

1957 Karácsony.

Tököl, internálótábor. Terjedelmes barakk, nagy helységében százötve­nen vagyunk, háromszintes vaságyakon. A terem közepén, kis szabad térségen vaskályha. Ez az egyetlen fűtés. Körülötte dideregtünk naphosszat. A barakk két ilyen teremből állt, egyikben mi voltunk, politikai rabok, a másikban „csövesek”, zsebtolvajok, csavargók, kis betörők – a valódi alvilág egy darabja. Egymással nem volt szabad érintkeznünk. Azt hiszem, nem minket féltettek a valódi alvilág káros hatásától. Inkább fordítva. Nehogy esetleg téves ideológiai tanainkkal a csavargók egyébként tisztességes politikai lelkületét megfertőzzük. Ők legalábbis így vélték.

 

A rab is csinál magának karácsonyt, ahogy tud. Mi úgy tudtunk, hogy folytatólagos „mesélést" rendeztünk. A barakk intézményes tétlenségében ez volt az egyetlen menekvés. Felváltva mondtunk el történeteket, idéztük vissza kedves olvasmányainkat. Aki mesélt, felült az egyik emeletes ágy tetejére, a hallgatóság pedig alant kuporgott. Karácsonykor rajtam volt a mesélés sora. Két álló napon keresztül. Az ügyeletes rendőr - ez volt részéről a karácsonyi jóindulat jele -, engedélyt adott a szomszédos csavargóknak, hogy aki akar, átjöhet hozzánk mesét hallgatni.

Mark Twain csodálatos remekművét, gyerekkorom egyik kedves olvasmányát, a Koldus és királyfit idéztem fel.

Többen jöttek át a csavargók közül. Nekem ott, az ágy tetején ülve feltűnt egy barázdált arcú, deres hajú, idősebb csavargó, aki az ágy előtt kuporgott, s szinte tátott szájjal, odaadó figyelemmel kísérte minden szavamat.

Mikor a történetnek ahhoz a részéhez értem, hogy a kóbor lovag, Miles Hendon magára veszi a kis koldus-királyfira kirótt vesszőcsapásokat, s ő tűri el a kalodába zárva a gyerek helyett a verés fájdalmát, akkor láttam, hogy az én öreg csavargómnak könnyes lesz a szeme, s ahogy áhítatos fi­gyelemmel lesi a történetet, a két vaskos könnycsepp lassan gördül végig barázdált arcán...

Azt hiszem, soha, senkinek - színésznek, előadónak - ilyen sikere nem volt. Én úgy gondolok vissza erre a képre, mint életem egyetlen, igazi sikerélményére...

1958 Karácsony. Gyűjtőfogház, Kőbánya. Csupa politikai elítélt, csíkosruhás, számozott rabok. Kettesével - esetleg hármasával -, cellánként. Három emelet, mindegyiken folyosóőrök.

Már reggel, amikor a kutyaetetőnek nevezett kis nyíláson bedugták a reg­gelit (fél csajka barna lötty, 30 deka kenyér) nyomatékosan beszóltak min­den cellába: „Aztán csend legyen egész nap, semmi mozgolódás, különben baj lesz!"

Eljött az este, sötétedett. Akkor az egyik cellában harsányan felhangzott: „mennyből az angyal..." - Aztán egy másikban is, egy harmadikban is, rö­videsen csak úgy zengtek a folyosók. A börtönfolyosó visszhangjából sosem lehet tudni, melyik cellából jön a zaj. Az őrök tehát fejvesztetten szaladgál­tak, nyitottak be egyik cella után a másikba. Csakhogy valahányszor vala­hová benyitottak, ott éppen nem énekelt senki.

„Mennyből az angyal”. - A Gyűjtőfogházban azon a karácsonyon így jött le hozzánk. De lejött.

 

Május volt, mikor szabadultam. Szép, verőfényes májusi reggel. Azóta tudom, hogy Kőbányán, a Köztemető és a fogház előtti téren a vadgesztenyefáknak rózsaszín virága van...

 

D. M.: Az egyes ember sorsa, a vele megtörténtek, ugyan mit jelentenek történelmi méretekben?

S. T.: Semmit. Az egyén szerepe, sorsa elvész a nagy egészben. De aho­gyan egy csepp tengervízben benne van az óceán egészének vegyi összeté­tele: - ezek a kis sorsok, az enyém is, visszatükrözik a korszakot, amelyben éltünk.

Most pedig, mielőtt bevégzem az emlékezést, még valamire emlékeznem kell.

 

Márai Sándor írja a Füveskönyvben: „Az emberi aljasság mértéke oly korlátlan, hőfoka oly égető, találékony­sága oly eredeti és változatos, megnyilatkozási képletei oly meglepőek, hogy néha meghőkölünk s úgy érezzük, ez a legnagyobb emberi erő.

De később úgy tapasztaljuk, valahányszor az emberi aljasság támad, rög­tön jelentkezik az emberi segítség is. Legtöbbször gyámoltalanabb a segítő szándék, mint az aljasság, bátortalanabb, tétovább. A segítség erejét bajo­sabb megszervezni. De jelentkezik, kérés és hívás nélkül, néha nagyon sze­mérmesen, s egyszerre látnod kell, hogy az aljassággal szemben az emberi szándék megszervezi a segítséget is. Néha későn. Néha tökéletlenül. De vé­gül diadalmasan. Ezt tapasztaltam.”

 

Igen, ezek a kis, tétova emberi jóságok, segítőkészségek azokban az időkben is átütöttek a szervezett gonoszságon. Olykor megkönnyítették el­viselni azt, amit a gonoszság rárótt az emberre. Olykor voltak pillanatok, amelyeket csak ezekért lehetett elviselni.

Szeretnék itt emlékezni azokra, akiknek ezekben az években ilyen pilla­natokat köszönhettem. Akik emberek tudtak maradni az embertelenségben.

Az a rendőr, aki a kapitánysági fogdában őrzésemmel volt megbízva, s kihasználva, hogy a fogda nem a kapitányság új épületében volt, hanem még egy régi udvar végében: - telefonon értesítette az édesapámat és lehetővé tette, hogy ő engem éjszaka, titokban felkereshessen.

Az a rendőr, aki vasárnapi szolgálatán egy doboz süteményt hozott ne­kem, amit a felesége sütött az én számomra.

Az a rendőr, aki, mikor a szüleimtől az internálótáborban átvehettem a ka­rácsonyi csomagot, az engedélyezett két kiló ellenőrzésére a nyilvánvalóan legalább öt kilós csomagot nem tette a mérlegre, hanem rám kiáltott: „fog­ja, és tűnjön el vele!”

Az a fogházőr, aki üzeneteket csempészett ki tőlem a családomhoz.

Az a bíró, aki, amikor bilincsbe verve kísértek a törvényszéki folyosón, megkérdezte, mit tehetne értem, s mikor a fejemet csóváltam, legalább egy csomag cigarettát dugott a zsebembe.

Azok - sose tudtam meg, kik voltak -, akik az Ügyvédi Kamaránál eldugták az irataimat, így letartóztatásom után másfél évvel még mindig aktív ügyvédként szerepeltem a névsorban.

Az a börtönőr-tiszt, aki megbízott, hogy csomagoljam be a karácsonyfát, amit a családjának vett, s közben úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy levágtam a csúcsát, s így nekem is volt a cellámban karácsonyi fenyő­ágam.

Igen, mielőtt ennek az emlékezésnek végére érek, szeretnék ezeknek az embereknek itt is köszönetet mondani. Azért, hogy emberek tudtak marad­ni, hogy hozzám jók tudtak lenni. Áldja meg őket az Isten!

* * *

A tabáni parkban, az Attila út és az Árok utca között, a Bethlen-udvar nyugati frontja előtt, bokrok közé eldugva áll egy kis emlékmű. Négyszögű, betonfalas cella, felül szögesdrót, belül, rácsos ajtaja előtt, háttal a szemlé­lőnek, magába roskadt, ülő alak. Rodin Gondolkodójára, emlékeztet. A fel­irat ez: „Azoknak, akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”.

 

Sokak emlékezetére van ez. Mert milliók éltek ebben az országban, akik­nek nem vették el az életét, de puszta vegetatív létezéssé tették azt. Ezek a milliók is áldoztak a hazájukért. Pontosan úgy, amilyen ez a kis emlékmű: eldugottan, szerényen, meghúzódva a sűrű bokrok között. Csak az vet rájuk futó pillantást, aki éppen ott halad el a villamosmegálló felé.

Ez az én emlékművem is.

* * *

Akkor is karácsony volt. - Erre a mottóra mondtam el itt az emlékeimet. Néhány epizódot, ami annak az évnek, annak, a mi számunkra, magyarok számára, olyan nagyszerű évnek a történetéhez fűz engem személyesen és közvetlenül.

 

Elmúlt azóta fél évszázad. Az idő árja hömpölygetett hátán sok mindent: örömet, szenvedést, bánatot, jót is, rosszat is. Hozott egy nagyon maradandó, nagyon jóleső érzést is. Hogy semmi sem volt hiába. Mert ha évtizedekig tartott is, amíg megérett, de a ve­tés megérett. Ehhez pedig én is hozzátehettem a magam csekélyke részét...

 

***

 

 

 

***

I d ő p o n t o k – T a l á l k o z ó k – R e n d e z v é n y e k

2007. szeptember – július

 

Hétvégi Magyar Iskola, cserkészet:

ápr. 21; máj. 5. (Anyák napja), 19.; jún. 16., 30.; júl. 7., 14. (Tanévzáró ünnepség).

Ifjúsági misék: ápr. 22., máj. 13., jún. 24., júl. 15. (T. D.)

Ifjúsági találkozók:

ápr. 21., máj. 19., jún. 30.,

júl. 21. (kirándulás)

DurMolOk ifjúsági énekkar próbái: csütörtökön 18.30-tól 20.00-ig;

Láncszem-közösség:

pénteken 19.00-tól 21.30-ig;

Bibliakör: ápr. 19., máj. 24., jún. 21., júl. 12.

Imakör: a hó 1. és 3. péntekén 17.00-tól 18.30-ig;

Patrona Hungariae Énekkar próbái:

szerdán 18.30-tól 20.00-ig a missziónk házi kápolnájában;

Szeniorok Klubja: ápr. 26., máj. 10., jún. 14., júl. 19.

Családok fóruma: ápr. 27., máj. 19., jún. 29., júl. 20.

Bérmálás: június 17.

Katakomba Klub: ápr. 28., máj. 12., jún. 24., júl. 21.

Hölgykoszorú: ápr. 21.,

máj. 12., jun. 16., júl. 14.

Bébi-Mami Kör:

kedden 16.00-tól 18.00-ig;

Beteglátogatás:

a hó első péntekén, előzetes megegyezés szerint bármikor;

Juniális: június 24.

Német nyelvtanfolyam: kedden 16.00-tól 18.00-ig;

Angol nyelvtanfolyam:

hétfőn 18.00-tól 19.30-ig;

Színkör:

pénteken 17.30-tól 19.30-ig;

Regös kezdő-néptánc: kedden 18.30-tól 21.30-ig;

Regös-néptánc:

szerdán 19.00-tól 21.30-ig;

Komámasszonyok-néptánc:

hétfőn 19.00-tól 21.30-ig;

Klasszikus tánc:

csütörtökön 20.00-tól 21.30-ig;

Könyvkölcsönzés:

kedden 12.00-tól 16.00-ig;

Egyházközségi zarándoklat Lourdes-ba és körút: június 2–9.;

hétfőtől péntekig 8.00-tól 16.00-ig

Merka János plébános

legbiztosabban elérhető kedden és csütörtökön, előzetes megegyezés szerint bármikor.

S z e n t m i s é k:

Münchenben,

minden vasár- és ünnepnap 10.30-kor, előtte gyóntatás a Damenstift-templomban:

Damenstiftstraße 1., 80331 München

Rosenheimban,

minden hó 2. és 4. vasárnapján 12.30-kor, előtte gyóntatás a St. Josef-templomban:

Innstraße 4., 83022 Rosenheim

Erdingben,

előzetes értesítés szerint 16.00 órakor a Hl. Geist-templomban,

Landshuter Str. 8., 85435 Erding